A mai nap ajándék.

Ez a perc ajándék.

In fact: minden lélegzetvételem ajándék.

Hanem igazán akkor fontos emlékezni erre, amikor a gyerek kakáját takarítod a padlószőnyegből+csizmabélésből+kanapéból+saját harisnyádból miközben vendégeid vannak.

Vagy amikor minimális alvás utáni reggelen a kincsként őrzött kuponoddal mint a megváltásért, úgy csoszogsz be a kávézóba, ahol csodák csodájára épp bedöglött a kofígép.

Vagy amikor a főnököd magából kikelve ordítja, hogy minden alkalmazott hülye és az ő életét hivatott megkeseríteni és mindenki takarodjon lapos kúszásban az anyjába, hátha ott több haszna lesz.

Vagy amikor... akármeddig folytatható a lista.

Ezer meg egy túlságosan is ismerős példa jut eszünkbe.

Vajon miért olyan nehéz azokat a pillanatokat az eszünkbe idézni, amikor a főnök nem ordibált, a gyerek kakiját a pelussal együtt egy mozdulattal dobtuk ki, a vendégeinket volt mivel megkínáljuk a penetráns szagon kívül is, amikor nem tört ki a cipőnk sarka, nem ömlött ki a leves és nem volt gusztustalanul locs-pocs az idő?

Én hálás akarok lenni.

Pontosabban hálát akarok érezni.

Ez meg ugye azzal jár, hogy hálásnak kéne lenni. 

Annyi okunk van rá, mégis kisiklik a kezünkből , mint az a bizonyos szorongatott víz.

Erre volna ugye a "gratitude journal" , a "Five minute journal" és hasonszőrű társaik.

Ha összeírom, mennyi mindenért lehetek hálás, akkor fogom is érezni a hálát vagy ez kevés?

Van nekem napi öt percem írni? Mármint a többi írnivalóm mellett?

Pff. Tuggyahangya. 

Kísérlet indul.

Majd beszámolok.

Csináltatok már ilyet? Tapasztalatok?